Ébredni nem kötelező ! - És egy brutálisan művészi prediktív videoclip

Imádom a szinkronicitásokat, mert mostanában hetente, de van, hogy minden nap történik velem ilyesmi.
Ez is egy ilyen dolog, mert éppen egy cikket készültem veletek megosztani, és ezekről a dolgokról beszélgettem, amikor abban a pillanatban "szembejött" egy videó. Nagyon erős felfokozott várakozás közepette, ami most van - mert valami lesz - és mindenki azt kérdezi tőlem, hogy mi.......
Én pedig nem tudok válaszolni.... És ha tudnám is, mi értelme lenne megmondani - dilemmában vagyok.
Ezért mindenekelőtt ezt az ebben a pillanatban engem megtaláló művészi zenei videót szeretném megosztani veletek, mely brutálisan prediktív és poszt-apokaliptikus (szerintem).
1 percnél indul be úgy igazán, de 2:10 körül kirázott a hideg, aztán mégis a végén valami furcsa megnyugvó érzésem lett.... (SBG Buddha)

A következő írás a régmúltból való. Aktualitása viszont most, hogy ennyit beszélünk 2o12-ről, sokkal időszerűbbé teszi. Megvilágít olyan dolgokat, melyek sok ember  számára nem teljesen tisztázottak. Fogódzók azoknak, akik zsigereikben érzik a jelenlegi társadalom múlni, változni készülő mivoltát. Erőltetni mégsem lehet senkinek, mert ide kevés a jó szándék, a másikért, vagy önmagunkért való aggódás. Amikor meg esetleg rádöbbenünk, hogy egyedül maradtunk, a világ is összezsugorodhat és olyan picike lesz, mint a nyúl ürege. 

Sötét lesz, – fázunk és nagyon de nagyon félünk és már eszünkbe sem jut szerepeket játszani. Ez  a felismerés minden esetben fájdalmakkal jár, illetve fájdalmak, örömök megtapasztalásán keresztül jutunk el odáig, hogy ki szeretnénk szállni ebből a mókuskerékből, amibe a szocializáció ürügyén beleneveltük egymást. A fájdalmakat nem tudjuk elkerülni, mint ahogy a valódi boldogságot sem és ma már teljesen mindegy milyen kapszulát választunk, Hogyan kapjuk meg az élet által kiszabott pofonokat, mert a szívünk “sebzettségi foka” az, ami valójában befogadóvá tesz bennünket a valódi változásra.

Az óriási csapda tud lenni, ha elmével akarunk válaszokat kapni azokra a kérdésekre, amelyeket csak intellektuális szinten vagyunk hajlandóak értelmezni. Meg aztán valljuk be, sokáig csak a kérdések érdekelnek bennünket, a valódi válaszokat nagy ívben tudjuk “ignorálni”, meg igazából fel se fogjuk, a válasz a szavakon túl kezd el élni.
Higgyük el, hogy abban a bizonyos kapuban Szent Péter is páros lábbal billent bennünket fenékbe, ha érdekeket vél felfedezni. Pőrén kell ebben a kapuban állnunk, csak a szívünkben felragyogó bölcsesség az, ami itt világítani képes. Talán még az érzések, meg a szerelem is azért találtatott ki, hogy feladjunk olyan bástyákat, melyek kőből lettek faragva. Aztán megszelídülnek az elvárásaink, s csak aztán várnak olyan felismerések bennünket, amelyek megmutathatják tudatállapotaink valóban végtelen tárházát. A most következő írás is arról a kitágult tudatállapot lehetőségéről szól, ami túl van már a szendergéseinken.

“Ahhoz, hogy megértsük a különbséget a tudati állapotok közt, vissza kell térnünk a legelsőhöz, az álomhoz. Ami teljesen szubjektív tudati állapot. Az ember álmaiba merül -lényegtelen, hogy megjegyzi-e őket vagy nem. Még ha az alvót valóságos ingerek érik is többek közt, mint például zajok, hang, meleg, hideg, saját testének érzékelései, ezek is csak fantasztikus képeket keltenek benne.
Azután az ember felébred. Első pillantásra ez már egészen más tudati állapot. Tud mozogni, más személyekkel beszélni, tervet szőni, meglátja, elkerüli a veszélyt és így tovább. Joggal gondolhatjuk, hogy jobb helyzetben van, mint amikor aludt.

 De ha egy kicsit a dolgok mélyére nézünk, ha belső világát is szemügyre vesszük, továbbá gondolatait, tettei okát, rádöbbenünk, hogy csaknem ugyanabban az állapotban van, mint amikor aludt. Sőt még rosszabb, mert legalább álmában passzív, vagyis semmit sem tud csinálni. Ezzel szemben, amikor ébren van, mindig tud cselekedni, és tetteinek eredménye visszahat rá is, környezetére is. Holott nem is emlékszik önmagára. Valóságos gép, minden megtörténhet vele. Nem tudja leállítani gondolatai áramlását, nem tudja ellenőrizni képzeletét, érzelmeit, figyelmét. A „szeretem” -„nem szeretem”; „tetszik” – „nem tetszik”; „kívánom” -„nem kívánom” szubjektív világában él, vagyis egy olyan világban, amely szeretni vagy nem szeretni, kívánni vagy nem kívánni vélt dolgokból áll. Nem látja a valóságos világot. A valóságos világot elrejti előle képzeletvilága.

Álomban él. Alszik. És amit „éber tudatnak” nevez, az csupán álom – méghozzá sokkal veszedelmesebb álom, mint éjszakai álma az ágyában. Lássuk az emberiség életének valamely eseményét. Itt van például a háború.
E pillanatban háború van. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy több millió alvó megpróbál elpusztítani több millió más alvót. Természetesen, ha ébren lennének, nem akarnák. Minden, ami most történik, ennek az álomnak a rovására írható. A két tudati állapot, az álom meg az ébrenlét, pontosan egyformán szubjektív. Csak akkor tud igazán felébredni az ember, ha majd önmagára ébred. Akkor látni fogja, hogy körülötte az élet másképpen zajlik, és más az értelme is. Látni fogja, hogy alvó emberek álomélete minden, – amit az emberek mondanak, amit tesznek, álmukban mondják, illetve teszik. Tehát az egész nem ér egy hajítófát sem ér. Csak az igazi ébrenlétnek és a hozzá vezető útnak van valóságos értéke.

Hányszor kérdezték már tőlem, nem lehetne-e megszüntetni a háborúkat. De, bizonyára meg lehetne. Csak az embereknek fel kellene ébredniük. Ami csekélységnek látszik. Ám ezzel szemben mi sem volna nehezebb, mert az egész élet tartós álomra csábít kellemes környezetével és ámító körülményeivel. Hogyan ébredhetnénk fel? Hogyan szabadulhatnánk ki az álom béklyóiból? Ezek a legfontosabb, legéletbevágóbb kérdések, amelyeket csak az ember feltehet. De mielőtt feltenné, meg kellene győződnie arról, hogy csakugyan alszik. Ez azonban csak akkor válik lehetségessé, ha megpróbál felébredni. Amikor rádöbben, hogy önmagára sem emlékszik, és amikor már tapasztalatokat szerez arról, hogy milyen nehéz önmagát felidézni, akkor azt is meg fogja érteni, hogy az ébredéshez nem elég a vágy. Pontosabban: azt mondhatnánk, hogy az ember magától nem tud felébredni. De ha húsz ember megállapodik, hogy aki közülük elsőnek felébred, felébreszti a többieket is, akkor már van esélyük. Igen ám, de még ez sem elég, hiszen előfordulhat, hogy a húsz ember egyszerre alszik el, és azt álmodja, hogy felébred. Ez tehát nem elég. Ennél több kell. A húsz emberre egy olyannak kell ügyelnie, aki maga nem alszik, vagy nem merül álomba olyan könnyen, mint a többiek, vagy aki tudatosan csak akkor alszik, amikor lehet, amikor nem származhat belőle baj sem őrá, sem a többiekre nézve. Keresniük kell egy ilyen embert, és fel kell fogadniuk, hogy ébressze fel őket, és ne hagyja, hogy újra álomba merüljenek. Enélkül lehetetlen felébredni. Ezt kell felfogni.
Elképzelhető, hogy ezredéveken át gondolkodunk, elképzelhető, hogy egész könyvtárakat írunk össze, ezerszámra elméleteket gyártunk, és mindezt álmunkban, az ébredés legcsekélyebb lehetősége nélkül. Sőt azok az elméletek és azok a könyvek, amelyeket alvó emberek írtak, illetve hoztak össze, egyszerűen arra csábítják a többi embert, hogy aludjon és így tovább. Az álom gondolata egyáltalán nem új keletű. Szinte a világ teremtése óta mondogatják az embernek, hogy alszik, és hogy fel kell ébrednie. Hányszor olvassuk például a Szentírásban: „ébredjetek”, „ébrenlét”, „ne aludjatok”.

Krisztus tanítványai még akkor is aludtak, a Getsemáne-kertben, amikor tanítómesterük utoljára imádkozott. Ezzel mindent megmondtam. De vajon megértik az emberek? Szónoki fordulatnak, hasonlatnak tekintik inkább. Egyáltalán nem fogják fel, hogy a szó szoros értelmében így van. És az is könnyen érthető, hogy miért. Egy kicsit fel kellene ébredni, vagy legalább meg kellene próbálni felébredni. Esküszöm, sokszor megkérdezték tőlem, miért nincs szó soha a Bibliában alvásról… Lépten-nyomon szó van róla. Csak éppen az emberek álmukban olvassák a Bibliát.

Általánosságban szólva, mi kell ahhoz, hogy az alvó embert felébresszük? Fel kell rázni. Persze a mélyen alvónak egy kis tapintatos bökés nem elég. Hosszú ideig szüntelenül bökdösni kell. Valakit ki kell választani, aki fel tudja rázni. Említettem már, hogy az ébredni akaró embernek segítséget kell felfogadnia, aki vállalja, hogy hosszú időn át keltegeti. De kit fogadhat fel, ha egyszer mindenki alszik? Felfogad valakit, de az a valaki szintén elalszik. Akkor hát mi értelme? Hiszen az az ember, aki valóban képes ébren maradni, valószínűleg nem fogja arra vesztegetni az idejét, hogy másokat ébresztgessen: hiszen ennél sokkal fontosabb dolga van, amit el is kell végeznie.
Lehetőség van arra is, hogy mechanikus módszerekkel ébredjünk fel. Alkalmazhatunk például ébresztőórát. Az a baj, hogy minden ébresztőórához nagyon hamar hozzászokunk: egyszerűen nem halljuk meg többé. Tehát sok, különböző csengőkkel felszerelt ébresztőórára van szükség. Az embernek a szó szoros értelmében körül kell vennie magát ébresztőórákkal, amelyek nem hagyják aludni. És még itt is akadnak nehézségek. Az ébresztőórát fel kell húzni; ahhoz, hogy felhúzzuk, nem szabad megfeledkezni róla, ahhoz pedig, hogy meg ne feledkezzünk róla, gyakran fel kell ébredni. És most jön a legrosszabb: az ember minden ébresztőórához hozzászokik, és egy idő után még jobban alszik. Következésképpen állandóan váltogatni kell az ébresztőket, mindig újabbat és újabbat kell kitalálni. így idővel talán sikerül felébrednie egy-egy embernek. Az azonban nagyon kevéssé valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani a hosszadalmas munkát: kitalálni, felhúzni és váltogatni a sok-sok ébresztőórát. Sokkal valószínűbb, hogy elkezdi a munkáját, és hamarosan elalszik, és álmában látja, hogy ébresztőórákat talál fel, húz fél, váltogat, és mint mondottam, még jobban alszik tőle.

Ahhoz tehát, hogy felébredjünk, sokrétű erőfeszítés szükséges. Feltétlenül szükség van valakire, aki felébreszti az alvót; feltétlenül szükség van valakire, aki ügyel az ébresztőre; és kellenek ébresztőórák, és állandóan újakat kell kiagyalni. 

De ahhoz, hogy ez a vállalkozás sikerüljön, és eredményeket mutassunk fel, bizonyos számú személynek együtt kell munkálkodnia.
Egyetlen ember semmire sem megy. Mindenekelőtt segítségre van szükség. De egyetlen ember nem számíthat segítségre. Aki képes volna segíteni neki, nagyon drágán méri az idejét. És természetesen sokkal szívesebben segít, mondjuk, húsz vagy harminc ébredni vágyónak, mint egyetlenegynek. Azonkívül, mint már mondottam, az ember könnyen félreismerheti az ébrenlétet, egyszerűen annak tekinthet például egy újabb álmot. Ha néhány személy elszánja magát, hogy együtt küzd az álom ellen, és kölcsönösen felébresztik egymást, könnyen előfordulhat, hogy húszan elalusznak közülük, a huszonegyedik azonban felébred, és felébreszti a többieket. Ugyanez a helyzet az ébresztőórával. Egy ember feltalál egy ébresztőt, a másik egy másikat, és azután cserélnek. Mindannyian együtt nagy segítségére lehetnek egymásnak, e nélkül a kölcsönös segítség nélkül egyikük sem érhet el semmit.
Vagyis ha egy ember fel akar ébredni, olyan személyeket kell keresnie, akik szintén fel akarnak ébredni, és együtt kell működniük. De persze könnyű ezt mondani, hiszen egy ilyen munka elindítása és megszervezése olyan ismereteket követel, amelyekkel a hétköznapi ember nem rendelkezik. Meg kell szervezni a munkát, kell egy főnök. E két feltétel nélkül a munka nem hozhatja meg a várt eredményt, e nélkül minden erőfeszítés hiábavaló. Az emberek csak gyötrik magukat, de felébredni nem fognak. Vannak, akik a maguk kútfejéből és saját kezdeményezésük alapján nagy erőfeszítésre képesek, de soha senki a világon nem tudja meggyőzni őket, hogy az első áldozat az, hogy engedelmeskednek a másiknak. És nem akarják elhinni, hogy akkor viszont minden más áldozathozatal hiábavaló. A munkát meg kell szervezni. Méghozzá olyan embernek, aki ismeri a kérdéseket és a célokat, aki tudja,a módszereket, mivel a maga idejében ő is benne volt egy ilyen megszervezett munkában.”

Szóval be kell látnunk, hogy ébredni nem kötelező. – Aztán mindannyian valamikor elérkezünk arra a pontra, hogy már nem is akarunk, de addigra már annyira kihívtuk a sorsot, hogy nem fordulhatunk vissza, mert már ahhoz is túl sokat tudunk. Az évezredek során, mindig is voltak egyéniségek, akik a “hozott dolgaik”  jogán mégis túl tudtak lépni a hétköznapokon, a hétköznapok álomszerű állapotain. Tartották a éberség fáklyáit az ember és Isten között, hogy amikor elérkezik az idő az emberek emlékezzenek rá, hogy van kiút a kilátástalanságból. Ám a  szívünk mindig visz előre, hogy azt is elérjük, amit már talán nem is akarunk istenigazából.

Eszembe jutott egy sírfelirat a végére, hogy vigasztaljon és tudjuk, hogy hullámzunk rendesen, de minden hullám elcsitul idővel, hisz minden ember felébred egyszer, mert csak a testünket lehet eltemetni. A sírfelirat az így szól; 

“- Voltunk, mint Ti. – Lesztek, mint Mi.”

Forrás: Charon Institute