Köszönöm a portfóliómat és a bevezetőt, köszönöm, hogy
meghívtak, és köszönöm az Egyetemnek, hogy házigazdája a mai estnek! Köszönöm
mindenkinek, aki eljött!
Igazán élvezem, hogy itt lehetek Genfben, csodálatos hely
amellett, hogy ezzel a témával is foglalkozhatunk.Mindenki jól hall engem?
Május 14. nagyon
jelentős nap, 1948. május 15-én kiáltották ki az izraeli államot.
Ezért nagyon fontos erről a dologról beszélni, különösen a
mai napon.
Nagyon érdekes az is, hogy néhány hete éhségsztrájk van az
izraeli börtönökben. Palesztin foglyok éhségsztrájkolnak. Nem tudom, hogy itt,
az emberi jogok városában hány újság számolt be erről, mennyi időt szántak rá a
tévé híradóiban, hány oldalt nyomtattak ki erről az újságokban. Néhány héttel ezelőtt
kezdődött egy pár száz emberből álló kis csoporttal, és most már az összes
börtönlakó, az izraeli börtönök több mint 5.000 foglya éhségsztrájkol.
Egy szó sem hangzik el erről. Vajon miért?
Mindössze háromórás repülőút, még csak nincs is messze
innen.
Miközben az izraeli témáról minden bizonnyal sokat beszélnek
az emberek.
Akkor erről miért nem beszél senki sem?
Azt hiszem, ez arra vezethető vissza, hogy ami a palesztin
témát illeti, túl azon, hogy mindenféle kitalációk és ellentmondó történetek
keringenek róla, a nyugat fél, ezt pedig minden más helynél jobban
Közép-Európában tapasztalom, fél Izraelt kritizálni, fél a cionizmust
kritizálni. Attól félnek, hogy
valaki talán antiszemitizmusnak fogja tekinteni, vagy ne adj Isten, valaki a
holokausztra figyelmeztet bennünket.
Ezzel pedig nem tudunk mit kezdeni, ezért hagyjuk, hogy
Izrael folytassa bűntetteit, folytassa az elnyomást, folytassa a politikai
foglyok ezreinek bebörtönzését, mert nem tudunk mit kezdeni az antiszemitizmus
és a holokauszt témájával.
Annak ellenére, hogy az antiszemitizmus vádja a legnagyobb
ostobaság, ha Izraelt kritizáljuk, mert Izrael kritizálásában nincs semmi
antiszemita utalás. Lényegében számtalan zsidó kritizálja folyamatosan Izraelt.Kezdetektől fogva utasították el zsidók a cionizmus ötletét,
a legtöbb zsidó nem is ott él.
De mégis ott a félelem, Isten ments, hogy azt mondják,
antiszemiták vagyunk.
Én pedig azt
gondolom, fontos újra beszélni erről, különösen itt, Európában és
Közép-Európában. Amikor Izraelt kritizáljuk, abban semmi antiszemitizmus nincs.
Ez ostobaság.
Csak azért játsszák
ki az antiszemitizmus kártyáját, mert nem tudnak mással érvelni.
Ami pedig a
holokausztot illeti, az egyik állítás az, hogy Izrael válasz a holokausztra, a
másik állítás az, és ezt az emberek gyakran mondogatják, hogy azok, akik
elszenvedték a holokausztot, hogyan tudnának ilyen borzalmas dolgokat tenni.Mindkét állítás
valótlan.
Mert a holokauszt után a kb. kétmillió zsidó menekült közül,
akik itt éltek lágerekben és koncentrációs táborokban Európában, valójában
nagyon kevesen mentek Izraelbe.
A holokauszt túlélők jelentős többsége sohasem ment
Izraelbe.
A holokauszt túlélők 10%–ánál kevesebben kötöttek ki
Izraelben, azok közül is sokan távoztak. Maguk a zsidók mondták, hogy ez az egész izraeli elképzelés
ostobaság.
Nem mentek oda.
Ugyanígy az az állítás, hogy a holokauszt túlélők cinkosok
az izraeli bűnökben, nem igaz, mert ezek nem ugyanazok az emberek.
Persze lehetnek ezek is zsidók, meg lehetnek azok is zsidók,
de nem ugyanazok az emberek.
Azt hiszem azonban, rendkívül fontos, hogy amikor itt,
Genfben az emberi jogok fogalmáról, az emberi jogi bizottságokról, a genfi
egyezményről stb. beszélgetünk, és ez a téma vetődik fel elsőként, és egy szó
sem hangzik el arról, hogy több ezer politikai fogoly éhségsztrájkol mindössze
háromórás repülőútnyira innen.
Egy olyan helyen, ahol sokan megfordulnak. Azt hiszem, hogy
ez nagyon-nagyon komoly dolog, és pontosan ezt a csatát vagy küzdelmet kell itt
lefolytatni.
Mi történt valójában ? Hogyan kezdődött minden ? Ki kezdte ezt az egészet ?
Mint említettem, ezt a dolgot nem csak ez teszi bonyolulttá,
hanem az a tény is, hogy számos ellentmondó történet kering, sokan nem tudják,
hogy valójában mi történt, hogyan kezdődött ez a konfliktus, és ki a hibás és
így tovább.
Fontos tehát, hogy egy kicsit rátérjünk erre a dologra. Nézzük csak, működik-e.
Tudjuk, hogy nagyon régóta folynak béketárgyalások.
Valójában több, mint 20 éve, amikor az oszlói békefolyamat
megkezdődött, most pedig John Kerry, amerikai külügyminiszter próbálkozott egy
újabb béketárgyalás sorozattal, de persze sikertelenül.
Amikor a béketárgyalások folynak, és a béketárgyalásokról
beszélnek, felmerül a kérdés: Palesztina és Izrael egy ország vagy kettő?
Mert ha béketárgyalások folynak, az azt jelenti általában,
hogy két ország háborúzik egymással, és a háborúnak a béketárgyalások vetnek
véget.
De erről van itt szó? Izrael és Palesztina nem két ország,
hanem egyetlen ország. Kétféle néven illetik, de ugyanaz az ország.
Izrael és Palesztina emellett egyetlen állam. Izraelt és
Palesztinát Izrael állam kormányozza. Noha kétféle népről van szó, az izraelieket és a
palesztinokat Izrael állama kormányozza és irányítja. Egy állam van, egy
hadsereg van.
Nem két nép áll egymással háborúban, ahogy az ember gyakran
gondolná, nem két nemzet, nem két ország háborúzik egymással.
Tehát itt nem
béketárgyalásokra van szükség. Éppen ezért sikertelenek. Azért sikertelenek a
béketárgyalások, mert nem oldják meg a problémát.
Azt a benyomást próbálják kelteni, hogy van egy probléma,
amit megpróbálnak megoldani, de ez nem igaz.
Ha valóban érdekel
bennünket az izraeli-palesztin kérdés megoldása, fontos tudomásul vennünk, hogy
először: Izrael és Palesztina ugyanaz az ország, másodszor: csak egy hadsereg
van, harmadszor: nem két, egymással háborúzó népről van szó, hanem egy
könyörtelen, elnyomó rezsimről.
Az egyik oldalon az
elnyomók, a másik oldalon az elnyomottak, és amire szükség van, az az
összefogás, hogy véget vessünk az elnyomásnak, amihez hasonló Dél-Afrikában
történt, ahol összehangolt apartheid-ellenes mozgalom folytatódott nagyon
sokáig, a végén pedig az apartheidet felszámolták. Ha komolyan akarjuk venni
ezt a kérdést, így kell megközelítenünk, és ezen az úton kell haladnunk.
Összehangolt mozgalommal és erőfeszítéssel kell véget vetni a cionizmusnak, ami
ugyanolyan, mint az apartheid, hogy felszámolhassuk az elnyomó cionizmust
Palesztinában, és véget vethessünk a konfliktusnak, és demokráciával váltsuk
fel.
De amíg az emberek úgy kezelik ezt, mintha két ország, két
állam háborúzna, csak foltozgatják, nem tudnak dűlőre jutni a
béketárgyalásokon, a világ egyre csak próbálkozik, de nem boldogulnak ilyen
vagy olyan okok miatt, “mindkét fél hibás, mindkét oldal vétkes”, ezt a
képzeletbeli egyensúlyt hozzuk létre, akkor sohasem lesz megoldás.
Úgy gondolom, jogosan
feltételezhetjük, hogy a béketárgyalások folytatásának egyik oka az, hogy fenn
kell tartani a kitalációt, hogy fenn kell tartani azt a benyomást, hogy
igazából két nép van, akik sohasem tudnak megbékülni. És ezért vagyunk ebben a
helyzetben.
Ahelyett, hogy
egyértelműen kimondanánk, hogy Izrael a hibás, Izraelt kell vádolni, Izrael
maga a probléma. És amíg ezt nem mondjuk ki világosan, semmi sem fog
megváltozni.
Az emberek gyakran szeretnek arról beszélni, hogyan
kezdődött ez az egész, hogyan kezdődött a konfliktus, ki volt a hibás, ki kit
támadott meg, és rengeteg kitaláció, rengeteg ellentmondásos történet van.
Úgy gondolom, fontos
kimondanunk mindenekelőtt azt, hogy a konfliktus oka - nemcsak a Világ e
részén, konfliktusok vannak a világ más részein is - az, hogy volt egy idő,
amikor Európában a fehér emberek úgy gondolták, hogy ők uralhatják más, nem
fehér népek országait, megoszthatják őket, elrabolhatják őket, eladhatják őket
másoknak, joguk volt ehhez.
Gyakran hallunk a Balfour-nyilatkozatról.
Izraelben és
alapvetően a cionisták úgy beszélnek a Balfour-nyilatkozatról, mintha a Sínai
hegyről jött volna, Mózessel, és ez volt a tízparancsolat egyike. A Balfour-nyilatkozat.
Egy fehér rasszista egy másik fehér rasszistának odaígéri
valaki másnak a földjét. Erről szól lényegében a Balfour-nyilatkozat.
Lord Balfour, Lord Rothschild barátja, Palesztinát a zsidó
népnek adja oda.
Ki törődik vele? Ki ő, hogy bármit is bárkinek odaadjon?
Mégis így történt.
Izraelben szinte minden városban van egy Balfour utca. Vagy
Balfour-nyilatkozat Pláza.
Aztán néhány évtizeddel később jön az ENSZ egy megoldással,
hogy felossza Palesztinát. Ki az az ENSZ, hogy felossza Palesztinát? De azt
mondták, hogy a zsidóknak kell Palesztina, azt mondták, hogy az araboknak kell
Palesztina, így felosztották Palesztinát.
És minden tökéletes
lesz.
<<< Ez itt a felosztási terv térképe. És ahogyan a térkép nagyon
jól mutatja, a felosztás nem igazán volt tisztességes, az egyik rész
egyértelműen nagyobb, mint a másik.
Amikor 1947-ben elfogadták a felosztási tervet, kb.
félmillió volt a zsidó lakosság száma Palesztinában. Ez volt a nagyszüleim
generációja, akik bevándoroltak, a szüleim pedig ott születtek.
A teljes zsidó közösséget kb. félmillió ember alkotta
Palesztinában. A palesztinok, a föld őslakosainak száma háromszor akkora volt,
közel másfélmillió.
Az ENSZ és végtelen bölcsessége mégis úgy döntött, hogy az
ország nagyobb részét a kisebb közösségnek adja.
És ez azért érdekes, mert mai napig azt halljuk az
emberektől, hogy mindez a palesztinok hibája. Mert elutasították a felosztási
tervet.
Először is senki sem kérdezte őket. Tehát nem arról van szó,
hogy volt lehetőségük elutasítani, de el tudják képzelni, hogy nem utasítják
el?
Azt, hogy jön az ENSZ, és az országod nagyobb részét
leszelik, és odaadják egy bevándorló közösség csoportjának, ami éppen csak
leszállt a hajóról.
És valahogy mindenki azt gondolta, vagy talán nem is
gondolták, hogy a feltevés az volt, hogy ez talán remekül fog működni. Hogy
minden nagyszerű lesz.
Másik oka annak, hogy miért olyan fontos ez - a felosztási
terv -, az az, hogy attól a pillanattól kezdve van két egymással ellentétes
történet. Ez a két
homlokegyenest ellentétes történet, ami kialakult.
Amikor az emberek egyensúlyra törekednek, talán elérhető az
egyensúly, ha a különbségek kicsik, ha a különbségek apró részletekben vannak,
vagy talán a dátumokban.
De amikor a történetek homlokegyenest ellentétesek, akkor az
azt jelenti, hogy csak az egyik lehet igaz.
Nem lehet szó egyensúlyról, ha két, egymással teljesen
szembenálló történet van.
Az a történet, amin izraeliként nőttem fel, és az a
történet, amit alapvetően elfogadnak a Nyugaton, arról szól, hogy miután az
arabok elutasították a felosztási tervet, támadást indítottak a Palesztinában élő
zsidó közösség ellen, hogy megöljék és elpusztítsák a zsidókat, elpusztítsák a
kis közösséget, amit létrehoztak.
Szerencsére a zsidó közösség valamiért erősebb volt,
fejlettebbek, magasabb fokon álltak, lépést tartottak a változásokkal, és le
tudták győzni az arabokat. Ne feledjék, hogy ez a zsidó közösség azt állítja
magáról, hogy Dávid király leszármazottai, aki legyőzte Góliátot, és
makkabeusok leszármazottai, akik nagy birodalmakat győztek le, és alapvetően az
ősi héberek leszármazottjai, akikről tudjuk, hogy minden erős ellenféllel
szemben győzedelmeskedtek.
És most itt voltak
ők, és legyőzték az arabokat. És ismét létrehoztak egy zsidó államot Izrael
földjén 2000 év után.
Ez már szinte megint bibliai történet, hogyan lehet ezt
megcáfolni, hogyan lehet egy ilyen, szinte már bibliai történetet vitatni? Ki merné azt állítani, hogy ez nem igaz?
Ráadásul olyan lenyűgöző történet.
A probléma persze
akkor merül fel, amikor elkezdjük vizsgálni a részleteket.
A két közösség tehát, még ha az egyik sokkal kisebb is volt,
mint a másik, egyformán arra számított és azt várta, hogy államként elismerjék.
Ez alatt azt értem,
hogy elkezdtek állami intézményekbe fektetni, fejleszteni őket, de volt egy
dolog, amit a cionisták - a zsidó közösség - fejlesztettek Palesztinában, de a
palesztinok soha. Ez pedig a fegyveres hadsereg. Egy haderő.
1948-ra Palesztinában a cionista milícia közel 40.000 jól
felfegyverzett, erősen motivált férfiból áll. Apám tiszt volt ebben a milíciában.Ugyanakkor a palesztinok oldalán nem volt ezzel egyenértékű
fegyveres hadsereg, gyakorlatilag sohasem volt palesztin hadsereg.
Ha pedig nem volt palesztin fegyveres milícia, akkor kik
voltak azok az arabok, akik megtámadták a zsidó közösséget?
Tudjuk, hogy hat-hét-nyolc hónappal később más arab országok
beavatkoztak Palesztinában.
De 1947 végén kik voltak azok az arabok, akik támadtak, és
mivel támadtak? Ha nem volt fegyveres erő.
Izraeli történészek valójában az elmúlt tizenöt évben
foglalkoztak ezzel, írtak róla, válaszoltak erre a kérdésre, és lényegében azt
igazolták, amint a palesztinok mindvégig mondogattak: Egyáltalán nem a
palesztinok voltak azok, akik a támadást kezdték.
Amint az ENSZ pecsétjével
látta el a zsidó állam létrehozását, azaz a zsidó államét Palesztinában, a
cionista milícia erőteljes hadjáratot indított, amit ma csak terrorizmusnak és
etnikai tisztogatásnak nevezhetnénk.
Egy fegyveres milícia erőteljes hadjárata volt a
fegyvertelen polgári lakosság ellen, ami 12 hónapig tartott. Azzal a világos
céllal, hogy etnikailag megtisztítsák Palesztinát. Kegyetlen terrorista
támadást indítottak, ami 12 hónapig tartott, a végére pedig az ország csaknem
80%-át elfoglalták.
Több száz várost és falut pusztítottak el, köztük
mecseteket, templomokat, iskolákat és persze lakásokat, és nyolcszázezer-egymillió
palesztin lett száműzött.
Tehát kiderül, hogy végül nem is olyan romantikus
hőstörténet volt az egész, hanem egy kegyetlen terrorista cselekmény, és most
látjuk, hogyan illenek a darabok a kirakós játékba.
A palesztinok évtizedeken keresztül állították ezt, az
izraeli történészek pedig az elmúlt 20 év alatt megerősítették ezt, pl. Illan
Pappé és mások.
A cionisták többek között azt hajtogatják, hogy talán néhány
falu megsemmisült, néhány palesztin kénytelen volt távozni, de valójában nem volt
ott semmi, sivatag volt, tevék, szegény farmerek, valójában semmi sem volt ott.
Szeretném ezt a képet megmutatni Jaffa városáról, 1948
előttről. Mielőtt a cionisták jöttek. Jaffa városa jelentős arab város volt a Földközi-tenger
partján. Közel 120.000 lakosa volt, a városban hangversenytermek, mozik
voltak, több újságot is kiadtak Jaffában, írószövetségek, szakszervezetek,
gazdag politikai élet és gazdag üzleti élet folyt, övék volt a jaffa
narancs, amiről már bizonyára hallottak, nagyon híres iparág volt.
Aztán 1948-ben, mindössze két hét alatt ezt a várost, a
közel 120 ezer lakosú nyüzsgő várost alig 4.000 emberre redukálták, akiket
egyetlen szögesdrótos szomszédságba zsúfoltak, körülöttük izraeli katonákkal.
És Jaffa városának hamuján most, szinte ugyanabból a szögből
készített fényképen, Tel Aviv városa látható.
Tel Aviv városa még most is Tel Aviv Jaffának hívja magát.
És még mindig ott van egy kis palesztin közösség, és az eredeti Jaffa város egy
pici része is még mindig ott van.
Ezt a kis közösséget semmibe veszik, elnyomják őket,
rasszista törvények sújtják őket. Az izraeli rendőrség meg se próbálja
megoldani a bűnözést. A jaffai palesztin fiataloknak nincs reményük, nincs okuk
a reményre, nincsenek lehetőségeik.
Ha azt mondjuk, hogy másod- vagy harmadrangú állampolgárok,
még szépítünk is.
Fontos tehát megérteni, nemcsak azért, hogy tudjuk,
világosan megértsük, mi történt hatvanhat évvel ezelőtt, de azért is, hogy
megértsük: a palesztinokat nem lehet a Nyugati Partra és Gázára redukálni.
A béketárgyalások alatt mindig úgy beszélnek Palesztináról,
mintha az a Nyugati Part és Gáza lenne, mintha az a rész lenne Palesztina, azaz
ott lesz létrehozva a palesztin állam.
És tényleg sokan hiszik azt, hogy Palesztina a Nyugati
Parton van, és hogy a többi arab, aki az ország más részein él, egyszerűen csak
arab.
Gyakran halljuk, az emberek azt mondják, nem ezek a
palesztinok, hanem azok a palesztinok. Nem redukálhatjuk a palesztinokat a
Nyugati Partra és Gázára, mert az egész ország Palesztina, és függetlenül
attól, hogy a palesztinok Izraelen belül élnek izraeli állampolgárként, vagy a
Nyugati Parton, más állampolgárként, ugyanolyan kegyetlen elnyomástól és
ugyanolyan rasszista környezettől szenvednek. Úgy gondolom, nagyon fontos ezt megérteni.
NAKBA - 1948-ban kezdődött el ....
Amikor a mai napon erről, a Nakbáról beszélünk, annak
különös jelentősége van. Emlékszem, amikor a Nakbáról hallottam, a Nakba
kifejezés katasztrófát jelent.
Mi, izraeliek az 1948-as háborút függetlenségi háborúnak
nevezzük, nagy hőstettnek tekintjük. Számomra még inkább az volt, hiszen apám harcolt a
háborúban, így én a harcokról, a hősiességről stb. szóló történetekkel nőttem
fel. Nem a könyvekből tanultam.
Ezzel szemben a palesztinok katasztrófának tekintik, és
emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt hallottam erről, első reakcióm a
megdöbbenés volt: hogyan is mondhat bárki ilyesmit? Hogyan lehet egy ilyen
hőstettet katasztrófának nevezni? A zsidó nép túlélését és így tovább.
Aztán az évek során kezdtem megérteni - a könyveim erről az
utazásról szólnak, ez is az utazásom része volt -, hogy miért nevezik
katasztrófának, ami valójában történt. Azt gondolom, hogy amit sokszor
félreértenek, az emberek azt hiszik, hogy a palesztin Nakba 1948-ban történt,
pedig igazából 1948-ban csak elkezdődött, napjainkban is folytatódik, és minden
évben egyre rosszabb lesz.
<<< Egy évvel ezelőtt készítettem ezt a képet egy gázai
menekülttáborról. Mint láthatják, a kép önmagáért beszél. Mély nyomor, nincs
vezetékes víz, nincs áram, nincs megfelelő szennyvízrendszer, nincs egészségügyi
szolgáltatás, nincs megfelelő táplálék, nincs munka.
Ha megnézzük ezeket a gyerekeket, úgy gondolom, fontos
megérteni, hogy ezek a gyerekek, akik a menekülttáborban és máshol élnek, alig
félórás vagy egyórás autóútra vannak Izrael nagyobb városaitól.
Pontosan azoktól a helyektől, ahonnan nagyszüleiket elűzték.
Azért élnek ilyen mélynyomorban, ilyen borzalmas körülmények között, mert nem
engedik őket Izraelbe, Palesztinába menni, hogy ugyanolyan életet
élvezhessenek, mint az izraeliek.
Nem látni ilyen
izraeli gyerekeket. Sehol sem.
Tudják, Izrael egy modern, fejlett állam, az emberek úgy
élnek, mint itt.
Az egyetlen oka annak, hogy ezek a gyerekek, a palesztinok,
kb. négymillió ember, még mindig így élnek, az, hogy Izrael megtiltja neki, hogy
visszamenjenek a földjükre, az országukba, hogy hozzáférjenek azokhoz a
létesítményekhez, mindahhoz, amit Izrael kínálni tud, és ami Palesztináé.
Ez történik minden egyes nap, és napról-napra rosszabbodik, a
szemünk előtt történik. Háromórányira Genftől. Nem Afganisztán távoli hegycsúcsain.
Dollármilliókat,
dollármilliárdokat ömlesztenek Izraelbe, hogy támogassák Izraelt, üzleteljenek
Izraellel, és ez tovább nehezíti a helyzetet. Mindennap, amikor valaki Izraelt támogatja, minden dollár,
ami az izraeli államot támogatja, rosszabbít a helyzeten.
Ez igazságtalan és megbocsáthatatlan.
És ez folyik nap mint nap. Háromórányi repülőútnyira. Nem számít, hogy senki sem beszél róla. Nem láthatjuk a sajtóban, nem láthatjuk a tévében, nem
olvashatjuk az újságokban.
A könyvem igazából emlékirat, sokat említi a családomat,
mert a családom komoly mértékben érintett volt az izraeli állam létrehozásában.
Ez volt a háttér. Nemcsak a tábornok fia vagyok, hanem ennek az egész
környezetnek, ennek a nagyon hazafias környezetnek is a fia vagyok.
Ez anyám fiatalkori képe. Anyám Jeruzsálemben született és
nőtt fel, és még most is Jeruzsálemben él. 87 éves, már majdnem 88. Van egy
történet, amit sokszor elmesélt, amit a könyvemben is említettem. 1948-ben
történt meg vele. Amikor Jeruzsálemről beszélek, nem a régi Jeruzsálem városról
beszélek, hanem az új környékről, ami a városon kívül épült. Hányan voltak Önök
közül már Izraelben, Palesztinában?
Emeljék fel a kezüket. Jó néhányan. Hányan jöttek onnan?
Rendben. Köszönöm!
Néhány tény ezekről a környékekről. Ha megnézzük őket, a
régi csodálatos házak, nagyon szép és jellemző jeruzsálemi palesztin házak még
mindig ott vannak, de az embereket persze már elűzték. 1948-ban bevonult a cionista milícia, és elfoglalták a
palesztin környéket, elűzték a palesztinokat, csodálatos otthonaikat pedig izraeli
családok vehették igénybe. Az egyik ilyen lakást anyámnak kínálták fel.
Nagyon szép lakás volt, anyám akkor egy pici lakásban élt
szüleivel és két kicsi gyerekkel.
Ő pedig elutasította. Nem akarta átvenni a lakást, azt
mondta, és ma is azt mondja, amikor erről beszél: hogyan vehetném el egy másik
család otthonát?
Hogyan vehetném el egy másik anya otthonát?
Miután tudom, hogy ezeket az embereket, ezt a családot
száműzték, száműzöttként élnek.
Aztán azzal folytatja, hogy leírja a fosztogatást. Jöttek az
izraeli katonák kocsikkal a jómódú otthonokba, jómódú családokhoz, és
megkezdték a bútorok, szőnyegek fosztogatását. Ha látták, van egy nagyszerű
dokumentumfilm arról, hogy könyveket, ritka könyveket loptak el.
A cionista erők olyan szervezettek voltak, hogy még egy
könyvtáros egységük is volt, amely házról-házra járt és lopta el a könyveket. Ezek most az izraeli Héber Egyetemen vannak.
Nagyon szégyenkezve beszélt erről. Hogyan is tehették ezt
meg? Hogyan tehettük meg ezt? Hogyan viselkedhettek így az izraeliek?
Ez egy csodálatos történet, és remélhetjük, hogy többen is
azt tették, amit anyám tett, sajnos nagyon kevesen tették.
A történeten túl azonban valami nagyon zavart engem,
miközben ezen a történeten nőttem fel. Amikor néhány évvel ezelőtt a könyvemen
dolgoztam, csak akkor értettem meg, hogy mi zavart ebben a történetben. És
miért volt zavaró a történet.
Arra jöttem rá, hogy anyám története ellentmond a nemzeti
elbeszélésnek. Gyerekként nagyon cionista képet kaptam, cionista nevelésben
részesültem, és ez volt a probléma.
Anyám története ellentmondott a nemzeti elbeszéléssel, mert
a cionista elbeszélés tökéletes, erkölcsileg tökéletes.
'Megérdemeljük a földet, az egész ország a mienk, mert zsidók
vagyunk'.
Amikor azonban az ENSZ úgy határozott, hogy felosztja az országot,
elfogadtuk a felosztást. Aztán az arabok
megtámadtak bennünket, szerencsére mi győztünk.
Aztán megkértük az arabokat, hogy maradjanak, de ők
távoztak.
Kértük őket, hogy maradjanak, de távoztak.
Mi ebben az erkölcsi dilemma? Ha valaki elhagyja az
otthonát, és van egy család, akinek otthonra van szüksége, akkor miért ne
foglalhatná el?
Miért tett anyám ebből erkölcsi kérdést? Hiszen nem volt
erkölcsi kérdés. Nincs semmi erkölcsi dilemma a cionista történetben, mert az
tökéletes.
Még amikor a
borzalmakról beszélünk, például a Deir Jasszini mészárlásról, amiről egy
hónappal ezelőtt emlékeztek meg...
Deir Jasszin egy kis falu Jeruzsálem mellett, biztos vagyok
benne, sokan ismerik, amikor a cionista erők bevonultak, ők megadták magukat,
de a haderők mégis borzalmas mészárlást követtek el.
Az izraeli gyerekek pedig tanulnak erről az iskolában, így
és így történt, helytelen volt, borzalmas dolog volt stb., nőket és gyerekeket
öltek meg.
Ugyanakkor azt is tanultuk, fontos cionista vezetők mondták
nekünk, hogy bár a mészárlás rossz dolog volt, a mészárlásnak köszönhetően több
százezer arab távozott, így hozhattuk létre a zsidó többséget. És persze mindannyian tudjuk, hogy semmi sem fontosabb, mint
a zsidó többség. Emlékszem, hogy zsidó gyerekként ezt tanultam.
És még most is folytatódik. Izrael bombázza Gázát, miközben
tisztában van vele, hogy gyermekeket öl meg és éget halálra. De ez rendben van,
mert ott van a Hamász Gázában, mi pedig védjük magunkat.
A cionista történet
tehát tökéletesnek bizonyul. Morálisan. Mint mondtam már, anyám lyukakat ütött
ebbe a tökéletes történetbe, és eltartott egy darabig, amíg megértettem.
Az 1948-as háború vége és 1967 között így nézett ki a
térkép. Izrael szinte egész Palesztinát elfoglalta a Nyugati Part és a Gázai
övezet kivételével, majd 1967-ben az arab seregek ismét arra készültek, hogy
megtámadják és megsemmisítsék a zsidó közösséget, az izraeli államot. Vajon miért? Mert a nácik próbálkoztak, az arabok is
próbálkoznak, ez a zsidók, az izraeliek sorsa.
Szerencsére az izraeli parancsnokság úgy döntött, vagy
engedélyt kapott arra - ezt majd kicsit részletezni fogom, mert nagyon érdekes
történet -, hogy megelőző csapást mérjen, megtámadja az arab hadsereget. Három
arab sereget megsemmisítettek, közel 18 ezer arab katonát tudtak megölni 500
vagy 700 izraeli katona élete árán.
700 a
18 ezerrel szemben. Ez a szám már önmagában mond valamit. Hat nap alatt,
ezúttal hat nap alatt, bibliai történet, sikerült megsemmisíteniük ezeket a
seregeket, meghódították a Nyugati Partot, meghódították a Sínai-félszigetet és
a Golán-fennsíkot.
Akkor már apám tábornok volt. Azok a fiatal tisztek, akik
1948-ban harcoltak, 1967-re már tábornokok lettek. Megint azt hallottuk, hogy
egzisztenciális fenyegetés éri Izrael államát, és ezért a megelőző csapás
elkerülhetetlen. Amikor a könyvemen dolgoztam, elmentem az izraeli hadsereg
levéltárába, főleg azért, hogy apám pályafutásáról adatokat szerezzek, de az
egyik dolog, amit találtam és tudtam, hogy érdekes lesz, az a jegyzőkönyv volt
a parancsnokság tábornokainak gyűléseiről, ami aztán az 1967-es háborúhoz
vezetett.
A levéltárban
elérhetők, a történészek vizsgálták őket, rengeteg írtak ezekről a gyűlésekről
és az eseményekről. Szóval nem számítottam semmi újra. Amint elkezdtem olvasni
ezeket és azt, amit apám mondott az egyik gyűlésen, amit a többi tábornok is
megismételt, rájöttem, hogy Izrael nemcsak hogy nem volt veszélyben, de
Izraelnek rendkívüli alkalma volt, mert az arab seregek annyira gyengék és
felkészületlenek voltak a háborúra.
Az arab hadseregek, ami alatt főleg az egyiptomi hadsereg
értendő, mint az egyetlen jelentősebb hadsereg, nem voltak felkészülve a
háborúra. Mivel legalább másfél-két évre volt szükségük ahhoz, hogy
felkészüljenek a háborúra, ezért eljött az alkalom a támadásra. Most kellett
támadnunk. És követelték, hogy az izraeli kormány adja meg az engedélyt.
Egy szó sem volt fenyegetésről, egzisztenciális vagy másféle
fenyegetésről. Arról beszéltek, hogy az egyiptomi hadsereg a Sínai-félszigetre
lépett, még jobban megkönnyítette számukra a támadást és a megsemmisítésüket.
Ilyenekről beszéltek, nem tudok mindenről beszélni.
Mint említettem, mindössze hat nap alatt vége volt az
egésznek, és azt hiszem, fontos kimondani, hogy az 1967-es háború végére Izrael
alapvetően és mindörökre lesöpörte Palesztinát a térképről, és egyetlen államot
hozott létre az egész országban, ahol kizárólagos jogokat kaptak a zsidók.
Ez pedig egy újabb lecke, ami nemcsak a történelemkönyvek
számára fontos, hanem azért is, hogy megértsük azt, ami most történik, és miért
értelmetlenek a béketárgyalások.
A béketárgyalások
némileg feltételezik, hogy előfordulhat egy olyan helyzet, ahol az izraeli
kormány megengedi a palesztinoknak egy állam létrehozását. Valahol a határaikon belül.
Amint elfoglalták a Nyugati Partot, szinte perceken belül
Izrael erőteljes pusztító hadjáratot indított, városokat, falvakat,
lakótelepeket semmisített meg, több százezer palesztint űzött el, és erőteljes
építkezésbe kezdett kizárólag az izraeli zsidók számára a Nyugati Parton.
Pontosan azt, amit az ország többi részében tettek 1948 után.
Senki sem várta meg, hogy mi lesz, azonnal léptek. Az egyik
első parancs, amit az izraeli hadsereg adott azután, hogy elfoglalta a Nyugati
Partot, az volt, hogy a Nyugati Part vize az izraeli állam tulajdona. A Nyugati Part az egyik legnagyobb vízforrás az egész
országban.
Tehát azt feltételezni, hogy ez visszafordítható, azt
feltételezni, hogy az izraeli kormány engedné a palesztinoknak, hogy államot
hozzanak létre a Nyugati Parton vagy az ország bármely más részén, legjobb
esetben is abszolút félreértés, de inkább arcátlan hazugság. Abszolút
félreértelmezése a valóságnak, a cionizmus lényegének.
A cionisták azt állítják, hogy ez a mi országunk, ez a zsidó
nép földje, Izrael földje.
Az izraeli állam a gondviselő, de az ország a zsidóké.
Hogyan is engedhetné meg bárki, hogyan is lenne lehetséges, hogy bárki
megengedje egy állam létrehozását ezen a földön?
Ez lehetetlen, és nem
fér össze az ideológiával, nézzük csak meg, mi történt az elmúlt hatvanhat
évben.
Alapos, folyamatos hadjárat az etnikai tisztogatásra,
alapos, folyamatos hadjárat azzal a céllal, hogy erőteljes építkezés folyjon
kizárólag az izraeliek számára, nemcsak a Nyugati Parton, de a béketárgyalások
szempontjából a Nyugati Part a fontos.
A Nyugati Part nagyon hamar teljes mértékben beépült
Izraelbe. Az az elképzelés, hogy egy másik állam lehetséges, teljesen
nevetséges. Úgy gondolom, fontos ezt megérteni.
Zsidó államnak nevezik, ahol 12 millióból csak 5,9 millió a zsidó ! A többség palesztin.
Zsidó államnak nevezik mellesleg, ami érdekes, mert a
legtöbb zsidó nem ott él. A legtöbb ember, aki ott él, már nem izraeli zsidó,
hanem palesztin, a most ott élő 12 millió ember közül 5,9 millió izraeli zsidó.
A többiek palesztinok.
Akkor mitől is zsidók pontosan? Zsidó értékeket képviselnek?
Több ezer politikai fogoly, a víz megvonása emberektől, netán ezek tartoznak a
legfontosabb zsidó értékek közé?
Tehát igazából semmi zsidó jellege nincs az izraeli
államnak, annyiról van szó, hogy az állam kizárólagos jogokat ad a zsidóknak. Ennyi a megkülönböztető jegye.
<<< Íme egy kép az apámról, amikor még egyenruhában volt. Nagyon
érdekes dolgot tett, és erről fontos beszélni, mert azt hiszik a világon, hogy
Izrael békét akar, és hogy Izrael békekezdeményezést tesz, valami ilyesmi volt
a napokban. Fontos, hogy ezt megvizsgáljuk.
Amikor a háborúnak vége lett, a parancsnokság egyik első
gyűlésén apám felállt, és azt mondta, itt az alkalom arra, hogy békét kössünk a
palesztinokkal.
El kell ismernünk a palesztinok önrendelkezési jogait,
hagynunk kell őket, hogy saját államot hozzanak létre a Nyugati Parton és
Gázában. Természetesen békét kötünk, ez a kis állam békében lesz Izraellel, és
akkor végre befejezhetjük a háborúskodást, békében élhetünk a palesztinokkal,
és talán később a többi arab országgal is.
Azt mondta, ha ezt nem tesszük most meg – ez 1967-ben volt,
ne feledjük –, ha ezt nem tesszük meg
most, mondta, akkor megszállók leszünk, ellenállást fejtenek ki ellenünk,
szembe kell szállnunk az ellenállással, leromboljuk társadalmunk erkölcsi
természetét, és két nemzetből álló állammá válunk. Pontosan ezt történt 1967 és napjaink között. Szinte
látnoki.
Pontosan ez történt. És ahogy ezt mondta, Izrael, az izraeli
állam erőteljes építkezést folytatott a Nyugati Parton és így tovább.
Folyamatosan azt halljuk persze, hogy Izrael békét akar, és
nincs kivel tárgyalni. A másik oldalon a palesztinok terroristák, ott van a
Hamász, vagy ez vagy az, nincs kivel tárgyalni.
Azt hiszem, fontos
egy kicsit rátérni erre.
Röviddel a háború után apám visszavonult a hadseregből, és
attól kezdve folyamatosan a palesztinok jogai mellett, főleg a palesztin állam
mellett állt ki.
Ezekben az években alakult ki az az elképzelés, hogy két
állam jelentené a megoldást.
Az 1970-es évek
közepén apám és néhány izraeli létrehozott egy szervezetet ennek az
elképzelésnek a támogatására, és amint bejelentették a szervezet létrehozását,
megkereste őket a PFSZ, a Palesztin Felszabadítási Szervezet, annak vezető
alakjai, Jasszer Arafat és más vezetők. Ezen a képen apám látható egy Aryeh
nevű úrral, akit később megöltek, és ő volt az egyik kapcsolattartó, később jó
barátok is lettek.
Kezdetben csak titokban találkoztak, ez a 70-es években
volt, európai fővárosokban, Párizsban, Észak-Afrikában találkoztak, és amikor
visszatértek ezekről a találkozókról, apám mindig azonnal beszámolt a
miniszterelnöknek, azokban a napokban még ilyen bejárása volt. Az izraeli
kormány tehát mindig mindent tudott ezekről a találkozókról.
De semmit sem akartak kezdeni ezzel.
Később, 1983-ban egy nyilvánosan bejelentett találkozón
Tuniszban találkozott is Jasszer Arafattal, képek jelentek meg róla az
újságokban, de nemcsak hogy nem akart semmit sem kezdeni ezzel az izraeli
kormány, Simon Perez - Mr. Nobel-békedíj - vezetésével a Knasset (parlament)
egyetlen lépésben törvényt hozott arról, hogy ezek a találkozók illegálisak.Hoztak egy törvényt arról, hogy az Izrael és a PFSZ közötti
találkozók illegálisak.
Ezek nem azok az emberek, akik miatt visszatáncolunk,
mondták ők, tartóztassatok le bennünket.
A találkozók folytatódtak. Ez a nyolcvanas években volt.
Aztán hirtelen eljött 1993. szeptemberben az oszlói békefolyamat, az oszlói
békemegállapodás. Néhányan elég idősek vagyunk ahhoz, hogy emlékezzünk rá, ott
volt a Fehér Ház pázsitján Bill Clinton elnök, Jasszer Arafat, Jichak Rabin,
akik aláírták az oszlói békefolyamatot, és sokan úgy gondolták, tényleg ez
történik.
A Szovjetunió már széthullott, a dél-afrikai apartheid
megbukott, most ez jön.
Sokan nem ismerték fel azonban, hogy 1993-ban már nem volt
esély a palesztin állam létrehozására, mert már nem volt Nyugati Part. A
Nyugati Partot már teljesen beépítették Izraelbe.
Az oszlói békefolyamatnak nem az volt a
célja, hogy béke legyen, hanem az, hogy a palesztinok megadják magukat.
Hogy tovább darabolják a palesztin társadalmat, a palesztin
politikát, hogy Izrael még erősebben kezébe ragadhassa az országot, erősebben
kezében tarthassa az erőforrásokat és az embereket. Ezért nem vezetett ez semmire.
Az elmúlt két évtizedben ezek a
béketárgyalások nem vezettek semmire, mert nem az volt a céljuk. Az volt a
céljuk, hogy a palesztinok megadják magukat.
Ha pedig nem adják meg magukat, akkor nem lesz béke.
Az oszlói békefolyamat a remények szerint öt éven belül
hozott volna végleges megoldást.
Azaz 1993-tól
számítva 1988-ig. 2001 nyarán, amikor Bill Clinton majdnem elvesztette a
hivatalát, úgy határozott, hogy összehozza a feleket, és Camp Davidben
találkoztak, ez lett volna a második Camp David esemény.
És csak üléseztek és üléseztek napokon keresztül, és
megállapodás nélkül jöttek ki.
Néhányan elég idősek
vagyunk ahhoz, hogy emlékezzünk rá, amikor kijöttek, Bill Clinton azt mondta,
hát a palesztinok adtak egy keveset, de az izraeliek többet adtak.
Alapvetően arról volt
szó, hogy a palesztinok nem akartak engedni, Jasszer Arafat nem akart engedni.
Aztán az izraeliek kijöttek, és azt mondták, ismerjük a
palesztinok igazi arcát, terroristák, el akarnak bennünket pusztítani és így
tovább. Azt állítani, hogy a palesztinok, különösen Jasszer Arafat, nem akarnak
engedni, nagyon érdekes állítás, mert Jasszer Arafat irányítása alatt a
palesztinok készek voltak Palesztina 80%-át feladni, hogy palesztin államot
hozhassanak létre a Nyugati Parton és Gázában, de a Nyugati Partnál és Gázánál,
a teljes Nyugati Partnál, Gázánál és Kelet-Jeruzsálemnél nem adták alább.
Hajlandók voltak elismerni és békét kötni azzal az állammal,
amely elpusztította Palesztinát, és lemondani arról a jogról, hogy az
elmenekült palesztinok valaha is visszatérjenek.
Ez nem engedmény? Tett már valaha valaki ennél nagyobb
engedményt?
Jasszer Arafat megtagadta, hogy ennél többet adjon. Jasszer Arafat megtagadta a teljes megadást, ezért
befeketítették, és négy évvel később a ramallahi irodáját lerohanó izraeli
tankok megölték.
Azt hiszem, tény, és igazságos lenne azt mondani, hogy
harminc éven keresztül egészen haláláig, Jasszer Arafat volt a legállhatatosabb
békeharcos a Közel-Keleten.
Ő támogatta és hozta létre ezt az egész elképzelést, ő volt
a két államot jelentő megoldás elképzelése mögött a kilencvenes évek közepétől,
és állhatatosan arra törekedett, hogy békét kössön Izraellel ez alapján, de nem
adta alább.
De Izraelt ez nem érdekli, sohasem érdekelte, lényegében
sohasem volt izraeli békajavaslat, mert a cionista gondolkodás szerint ez egy zéró
összegű játék, a föld a mienk, ezzel vége a történetnek.
Azt hiszem, ennek
alapján fontos tudnunk, hogy amikor Izrael szeretni azt mondogatni, hogy békét
akar, békére törekednek, és nincs, akivel tárgyaljanak, akkor ez nem igaz.
Említettem a palesztin foglyokat, íme egy kép Samer
Issawiról és nővéréről, Shireenről. Samer Issawi tartja a rekordot az éhségsztrájk
túlélés napjaiban. Nővére, aki egyébként ügyvéd, szintén börtönben van,
mellesleg egyikük ellen sincs vádemelés. Fontos megemlítenünk, ami egyébként az
egyik legfontosabb, de legkevésbé tárgyalt dolog, az a palesztin foglyok
kérdése.
Izrael több ezer palesztin foglyot tart börtönökben, akiket persze
biztonsági foglyoknak, terroristáknak nevez, de jelentős többségüket izraeli
források szerint, az izraeli börtönökben tartott palesztin foglyok jelentős
többségét nem vádolták erőszakos cselekedetekkel, nem vádolták a jelentős
többségüket erőszakos cselekedetekkel. Politikai foglyok. És több százan vannak
olyanok, akiket egyáltalán semmivel sem vádoltak. Ne feledjük, hogy izraeli
katonai bíróságokról beszélünk. Az izraeli katonai törvény szerint egy követ
kezében tartó gyerek terrorista. Több olyan fogolyról beszélek, akiket a
törvény alapján nem vádoltak meg erőszakos cselekedetekkel még az izraeli
katonai bíróságokon sem.
Aztán ott vannak a közigazgatási foglyok, akiket semmivel
sem vádolnak, tehát még az izraeli katonai bíróság törvényei szerint sincs
mivel vádolni ezeket az embereket.
Mégis börtönben ülnek határozatlan ideig, néhányan már évek
óta. Volt tehát egy éhségsztrájk néhány évvel ezelőtt, most pedig megint
éhségsztrájkok vannak.
Hogyan lehet az, hogy egy olyan ország, mint Svájc, nem
rúgja ki az izraeli nagykövetet ?
Nem tudom. Olyan sokszor sértik meg az emberi jogokat. És
miért nem hívják vissza a nagykövetüket Tel Avivból? Mindemellett a világ
elismeri az emberek ellenállási jogát.
Van egy olyan ENSZ határozat, amely kimondja, hogy jogos a
világ közösségeinek, az emberek küzdelme a gyarmatosító idegen elnyomás,
rasszista rezsimek ellen, hogy önrendelkezési jogukat és függetlenségüket
megszerezhessék.
Ez a legjobb jellemzése Izraelnek, mert gyarmatosító, idegen
elnyomó és rasszista rezsim, saját meghatározása szerint is Izrael így
jellemezhető. Mindannyian elismerjük az emberek ellenállásra vonatkozó jogát.
Az az érdekes, amikor a palesztin helyzetről beszélünk, hogy
a palesztin ellenállás jelentős többsége, amit a börtönlakosság esetében
látunk, mindent összevéve fegyvertelen, erőszakmentes ellenállás.
A palesztin fegyveres ellenállás mindig jelentéktelen volt,
bár minden hírbe bekerül, de az évek során, és főként napjainkban a palesztin
ellenállás jelentős többsége erőszakmentes, fegyvertelen ellenállás. Nem
véletlenül, hanem elvekből.
Ez megint egy olyan kérdés, amikről
senki sem beszél. Sok-sok ezer ember ül börtönben. Bebörtönzött foglyok.
Unokahúgom egy öngyilkos merényletben halt meg 13 évesen
Történetem személyes vonatkozásának egy másik része, a könyv személyes
vonatkozása nővérem lányához, unokahúgomhoz kapcsolódik, aki egy öngyilkos
merényletben halt meg Jeruzsálemben, 1997-ben.
13 éves volt. Elképzelhetjük, ha Izraelben ilyesmi történik,
az óriási hír, ebben az esetben még nagyobb hír, mert egy híres izraeli
tábornok unokája, Matti Peled unokája, akit palesztinok öltek meg.
Nemcsak, hogy híres tábornok volt, de a palesztin jogokért
küzdött, és ez persze komoly hír. Akkor az USA-ban éltem, az első géppel
hazarepültem, amikor a nővérem lakásába léptem, az tele volt emberekkel, hogy
részvétüket fejezzék ki, de tele volt riporterekkel is. A világ minden részéről
hírügynökségek, minden elképzelhető nyelven megjelentek.
Leginkább a megtorlásról, a bosszúról kérdeztek, arról, hogy
ki a felelős, mit fogunk tenni velük, hogyan leckéztetjük meg őket és így
tovább. Nővérem, Nurit is ott volt, - néhányan már találkozhattak vele - odajött,
és két nagyon érdekes dolgot mondott, két, szerintem megrendítő dolgot mondott.
A bosszúra és megtorlásra azt mondta, hogy nem akarok erről semmit sem hallani,
mondta, egyetlen anya sem szeretné, hogy ez egy másik anyával megtörténjen.
Egyetlen anya sem szeretné látni, hogy ilyen fájdalom érjen
egy másik anyát, és egy híres héber versből idézett, amit Bialik írt: “Még maga
az ördög sem agyalhat ki olyan bosszút, ami egy gyermek halálára válasz lehet.”
Ő és férje, Rami elmondta, hogy ki a felelős, és azt mondták:
- Ki az, aki ezt a
kegyetlen elnyomást fenntartja a palesztinok ellen?
- Ki veszi el a földjüket?
- Kik pusztítják el az otthonaikat?
- Ki tagadja meg tőlük a vizet?
- Ki veti az
apákat és fivéreket börtönbe?
- Ki lövi le a gyerekeiket az iskolákban?
- Ki tagad
meg tőlük minden jövőképet és reményt?
Ki teszi mindezt?
Mindketten azt mondták, hogy az izraeli kormányt teszik közvetlenül felelőssé
leányuk haláláért. Mert mire számíthatunk? Amikor ilyen erőszakos rezsimet
tartunk fenn, nem kell érte megfizetnünk? Ez történik, ha más embereket
elnyomunk.
Éppen ez az ára ennek. Ettől még nagyobb lett a hír, mert
íme egy izraeli anya, aki mindent a feje tetejére fordít, egyrészről eltemeti
kislányát, másrészről felfordítja a világot.
Mi úgy tudjuk, hogy a palesztinok a terroristák, az izraeliek
pedig az áldozatok.
Mi úgy tudjuk, hogy az izraeliek békét akarnak, a
palesztinok pedig nem tesznek engedményeket.
És ez az anya mégis így viselkedik. A nővérem nagyon őszinte
aktivista lett, alapító tagja volt a Palesztina Russel Törvényszéknek és így
tovább. Ami engem illet, visszamegyek az USA-ba, visszamegyek dolgozni, ilyen
az élet, és mit lehet tenni egy ilyen eset után? Ezt nehéz feldolgozni.
Szerencsémre az USA-ban, San Diegóban, ahol élek, találtam egy zsidó-palesztin
beszélgetős csoportot, egy foglalkozó csoportot, hogy úgy mondjam, és elkezdtem
járni ezekre a gyűlésekre.
Jeruzsálemben születtem és nőttem fel, és ez volt az első
alkalom, hogy palesztinokkal találkoztam. A könyvemben az első fejezet, az
életem elbeszélése azzal kezdődik, hogy a Palesztinába vezető utam San Diegóban
kezdődött 39 éves koromban.
És amikor elkezdtem
palesztinokkal találkozni, az első alkalommal még megdöbbentőbb dologra
ébredtem rá: ez volt az első alkalom, hogy egy helyen voltam palesztinokkal, és
egyenlők voltunk a törvény szerint.
Nincs olyan helyzet,
nincs olyan hely Palesztinában, Izraelben, ahol az izraeliek és a palesztinok
egyenlők a törvény szerint.
Ez nem történik meg Jaffában, Galiliben, Jeruzsálemben, a sivatagban,
vagy a Nyugati Parton vagy Gázában. Ez sehol sem történik meg.
Nincs olyan hely, ahol a palesztinok és az izraeliek
ugyanazon törvény szerint élnek. Beszéltem erről, amikor nemrégiben
Dél-Afrikában jártam, és azt láttam, hogy az emberek azonnal összefüggést
találtak. Azt jelentette számukra, hogy egy helyen vannak, és már nem
különböznek egymástól.
Ez nagyon lenyűgöző, nagyon pozitív élmény volt, és akkor kezdtem
hallani a Nakbáról, a másik oldal elbeszéléséről, és rájöttem, hogy először is
van egy másik elbeszélés, aztán pedig arra, hogy a két elbeszélés közül csak az
egyik igaz, ami nem az enyém.
És mindaz az örökség, amit magammal hoztam, a cionista
hazafiság, amin felnőttem, megdől, és ez nagyon fájdalmas élmény volt.
Aztán kezdtem bemerészkedni palesztin városokba. Írtam erről
a könyvemben, először meglátogattam Názáretet, majd meglátogattam a Nyugati
Partot, körülöttem arabokat láttam és így tovább.
Nagyon érdekes, nagyon erőteljes élmény volt, ahogy
elengedtem a félelmet, és helyébe a bizalmat engedtem be.
Aztán a könyv azzal fejeződik be, és a mai üzenetem arról
szól, hogy hová kell innen továbbmennünk, Marie Paule pedig reményt adott, és
talán a legáltalánosabb visszajelzés azoktól, akik olvasták a könyvemet, hogy
reményt keltettek bennem, ami szerintem nagyon fontos.
Ha nem lett volna bennem remény, ha nem lettem volna
teljesen biztos abban, hogy van megoldás, és rajtunk múlik, akkor nem tenném
ezt. Ha nem lett volna lehetséges, nem tenném ezt. Úgy gondolom, fontos, hogy tisztán
lássuk, hol tartunk, mi történik, különben hogyan tudnánk egy megoldáson
dolgozni, vagy akár megoldást találni. Mint említettem már, napjainkban az
izraeli állam kormányozza az egész országot, egy állam az egész ország fölött,
amit hívhatunk Palesztinának vagy Izraelnek, ahol kizárólagos jogokat kapnak a
zsidók. Fontos megjegyezni, hogy azoknak az embereknek, akik az izraeli államot
támogatják, akár teljes mértékben, akár némi fenntartással, de akik az izraeli
állam elképzelését támogatják, el kell fogadniuk, hogy ez egy egyezség csomag.
Az izraeli államnak rasszista törvényei vannak, elnyomja a palesztinokat, több
ezer politikai foglyot börtönöz be, rendszeresen bombázza és gyilkolja Gázában
és másutt az embereket. Ez egy egyezség csomag, az egyetlen módja a rasszista,
gyarmatosító ideológia fenntartásának. Ennek alapján. Nincs más módja.
Ahogyan voltak, akik a dél-afrikai apartheidet támogatták,
vannak emberek, akik az izraeli államot támogatják. Akik Dél-Afrikában
támogatták, most szégyenkeznek, nem beszélnek erről sokat. Azt hiszem ugyanez
lesz Izraelben, kb. 10 éven belül az emberek elfelejtik, hogy Izraelt
támogatták, és azt fogják mondani, hogy sohasem tettek ilyent, de a valóság az,
hogy ha bárki is támogatja az izraeli államot bármilyen mértékben, el kell
ismerniük azt a tényt, hogy ez az, amit támogatnak. Ez egy erőszakos, rasszista
rezsim. De nem ez az egyetlen lehetőség. Van egy másik lehetőség.
Talán ismét
Dél-Afrika a legszembetűnőbb példa, bár csak az én életem során láthattunk
rasszista és fasiszta rezsimeket megbukni itt Európában, láthattuk
Latin-Amerikában. Lehetőség van arra, hogy egy rasszista, exkluzivista rezsimet
megbuktassunk, és demokráciával helyettesítsük. És pontosan ennek kell
történnie. Hiszek abban, hogy ez meg fog történni Palesztinában. Nagyon erős,
nagyon kitartó, nagyon hatásos ellenállás történik az egész világon. Valakik
úgy mondják, hogy globális intifáda, amit sokan nem ismernek fel. Van egy BDS
mozgalom, amely egyre nő, és egyre elismertebb és megbecsültebb lesz. A
mozgalom bojkottot, leválást és szankciót követel Izrael ellen. Négy-öt évvel
ezelőtt senki se tudott róla, ma beszélnek róla Washingtonban, az Izrael-lobbi
hivatalokban, dolgoznak rajta, pénzt költenek rá, a miniszterelnök hivatalában
tárgyalnak róla Jeruzsálemben, és dolgoznak rajta, pénzt költenek rá, próbálják
megoldani, és nem érnek célt.
Egyre több vállalat, egyre több személy, egyre több
szakszervezet, egyre több bank fordul el, vagy alkalmaz bojkottot és
szankciókat Izrael ellen. Egyre több művész tagadja meg, hogy fellépjen
Izraelben, és nemcsak egyre nő az ellenállás, hanem egyre nagyobb elismerés és
tisztelet övezi őket az egész világon. Az egyetemvárosokban, az USA-ban és
Kanadában, ahol többnyire vagyok, de itt is Európában, a palesztinok ügye
mellett minden évben egyre erősebben és hangosabban szólalnak fel, az USA-ban,
és tudom, hogy itt is, Európában, egyre több egyetem és egyetemváros tart
palesztinokat támogató eseményeket, palesztin tudatosság heteket, izraeli
apartheid-ellenes heteket. Egyre többen szólalnak fel, engem is meghívtak, hogy
szólaljak fel ezeken az eseményeken, műsorokat szerveznek, falakat építenek az
egyetemvárosokban, több ezer diákot oktatnak, óriási munkát végeznek ezek a
20-21 éves hallgatók, és kemény csatát kell folytatniuk, mert a közigazgatás
általában nem kedveli ezt, tehát keresztbe tesznek nekik. Harcolnak az
Izrael-lobbi, az Izraelt támogató csoportok ellen, és egyre nagyobb teret
hódítanak, mert a másik oldalon egyetlen érv van, ez pedig az antiszemitizmus,
az emberek pedig kezdik már ezt unni. Aztán ott van a népszerű ellenállás
mindjárt Palesztinában, amely szintén egyre erősödik, egyre hatékonyabb. Izrael
már elismerte, az izraeli hadsereg már elismerte, hogy nem válaszolnak az
erőszakmentes ellenállásra Palesztinában, a népszerű palesztin ellenállásra.
Nobel-díjasok látogatnak oda, másutt meg felvonulnak. Az
"Öt törött kamera”, ha valaki látta az „Öt törött kamera” filmet, ha még
nem, akkor tegye meg. Majdnem Oscar-díjas lett. Csodálatos dokumentumfilm,
amely pontosan bemutatja, hogyan reagál a nagyon elszánt, kitartó ellenállásra,
aminek célja nemcsak a szabadság, hanem az erőszakmentesség is, az izraeli erők
kegyetlensége.
Nemcsak hogy könnygázzal támadnak, golyókkal, kínzással és
veréssel, letartóztatással válaszolnak, valahányszor ezek a srácok kijönnek a börtönből,
és a felvonulás élére állnak.
Tehát a palesztin ellenállásnak ez a három része erősödik.
Mindennek tetejébe ez a gyakorlat nem fenntartható. Egy ENSZ jelentés szerint
csak Gázában 2020-ra újabb 500.000 ember lesz, tehát alagutakon keresztül tudnak
majd vízhez, élelemhez és antibiotikumokhoz jutni.
Mert a városok le lesznek zárva. Van egy új tábornok
Egyiptomban, aki lezárta a városokat. Ez egy teljesen elmebeteg valóság, ami egyáltalán
nem fenntartható. Azt gondolom, hogy mindez kétségtelenül a cionizmus
bukásához, vagy annak irányába vezet.
Cionizmus = Apartheid = Fasizmus
Éppen úgy, ahogy Dél-Afrikában az apartheid bukásához
vezetett. Azt gondolom, fontos megérteni, hogy ez a két szó egymással
felcserélhető. Az apartheid és a cionizmus egymással helyettesíthetők. A
cionizmus egy rasszista, gyarmatosító ideológia, aminek véget kell vetni. Az
esélyek, és itt jön a remény, a siker esélyei Palesztinában sokkal nagyobbak,
mint amit eddig máshol láttunk a világon. Ez a hely izraeliekkel és
palesztinokkal van tele, és azt
hisszük, hogy megkülönböztethetők? Nem lehet őket
megkülönböztetni. Két nagyon hasonló közösség. Magasan képzett közösségek, erős
középosztály, józan közösségek, többnyire. Mindegyiknek megvan a saját őrült
megszállottsága, mindegyiknek van a saját nagyon korrupt vezetősége, az izraeli
miniszterelnök börtönbe megy korrupció miatt. Ehud Olmert, talán hallottak
róla. Sajnos korrupció miatt megy börtönbe, pedig azért kellene börtönbe
mennie, mert embereket gyilkolt Gázában, de ezzel vége a történetnek.
A valóság
az, hogy lopás miatt megy börtönbe, nem azért mert gyerekeket gyilkolt. A két
közösség tehát nagyon-nagyon hasonló, és készen állnak arra, hogy
együttműködjenek. A kulcsa ennek azonban az, hogy a cionizmust demokráciával
kell felváltani, a kulcsot az egyenlő jogok jelentik. Sokan jártak már ott,
nagyon gyönyörű ország, kiváló lehetőségei és adottságai vannak, jó és
intelligens emberek vannak ott. A kulcsot az egyenlő jogok jelentik. Arra kérek
mindenkit, hogy sorakozzon fel az egyszerű demokrácia zászlaja mögé, ahol
egyenlők a jogok, minden személynek egy szavazata van. És bátorítsanak másokat
is erre, akik még most nem hallgatnak erre. És akkor nem lehet kérdéses, hogy
véget vethetünk a konfliktusnak, és eljön a béke az izraeliek és palesztinok
számára. Nagyon köszönöm!
<<< 2014 - Július : Gázai bombázás után ! Izrael számára ők a Hamasz terroristái, amit a cionista média-propaganda is áraszt, de a valóságról soha nem számol be.
Kapcsolódó cikk és tudásanyag :
A világháborúk és Izrael létrejöttének elhallgatott előzményei